Köszönetnyilvánítás

   Hát végül idáig is eljutottam, hogy sikerült befejeznem egy történetet, aminek írása során szerintem sikerült fejlődnöm is egy keveset. Egy élmény volt ezt a történetet írni, én legalábbis nagyon élveztem minden rászánt percet, és ez egyrészről nektek köszönhető.

   Szóval hogy a lényegre térjek, szeretném megköszönni nektek, hogy szántatok rám némi időt, és elolvastátok a blogom, emellett nagyon hálás vagyok a kommentjeitekért, és a chat-en írt üzeneteitekért. Ezek a talán aprónak és jelentéktelennek tűnő dolgok többet számítanak mint hinnétek! Nem egyszer sikerült feldobnotok egy-egy napom, vagy motivációt adni az íráshoz, néhány bátorító, vagy kedves szóval. Köszönet illet benneteket még a feliratkozók, és a díj miatt is! Számomra az első feliratkozóim és az első díjam is, mind nagyon sokat jelentenek, de úgy gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.

   Persze ha mindenre ki akarnék térni, itt ülhetnék reggelig. A lényeg, hogy nagyon hálás vagyok nektek mindenért, mégis csak egyetlen szót tudok írni így a végén:

   Köszönöm!

Heaven

Lost Soul # 14. fejezet - Egy fájdalmas, és néma búcsú

   Hiram hirtelen egy kezet érzett a vállán, és felnézett. Hedwig térdelt előtte, jobb keze az ő bal vállán nyugodott, félénk, halvány mosolya pedig kedvességet árasztott.

 - Ne haragudj. - mondta, A fiú elméje pedig néhány pillanat alatt felszabadult az őt kínzó sötétség alól, és elöntötték őt az emlékek. Mikor először találkoztak, mikor mindig együtt mentek haza, mikor együtt töltötték a délutánjaikat a közeli parkban, mikor mindketten boldogok voltak, megannyi fájdalom és szenvedés közepette. Lehajtotta fejét, hogy Hedwig ne láthassa a könnyeit, aki csak csendben nézte az előtte térdelő fiút, továbbra is vállán tartva a kezét. - Minden rendben. Senki sem bánthat többé. Itt leszek melletted. - suttogta Hiramnak megnyugtatóan, aki továbbra is képtelen volt felnézni Hedwigre, helyette némán bámult maga elé a hideg betonra. A lány még mindig őt nézte, keze még mindig az előtte térdelő fiú vállán nyugodott, tekintetével pedig kedvességet sugárzott.

 - Nem. - suttogta halkan Hiram, és minden bátorságát összeszedve a lányra emelte tekintetét. Egészen idáig elveszetten bolyongott a vérfagyasztó, hideg sötétségben, egy kiút után kutatva, amit most végre megtalált. Hedwig eloszlatta a sötét, fekete félelmeit, szenvedéseit, és kivezette őt a sötétségből. - Nekem kéne bocsánatot kérnem. - nézett a lány szemébe, és tekintetének bordó fénye lassan kihunyt, szemei újra kéken csillogtak a holdfényben. - Neharaguj. - állt fel, Hedwig pedig követte mozdulatait. Fényesen csillogó könnycseppek gördültek le arcán, bár ezek most nem a fájdalom, inkább az öröm könnyei voltak. - Na, ne sírj már! - mondta Hiram megnyugtatóan, és egy kedves mosoly jelent meg az arcán. Hedwig megtörölte könnyes szemeit, ám amint felitatott egy könnycseppet, egy újabb csordult végig az arcán. Csendesen szipogva álldogált a fiú előtt, aki csak mosolyogva figyelte őt, egészen addig, amíg Hedwig nem ugrott váratlanul a nyakába. Erősen belekapaszkodott a fiú fölsőjébe, és úgy mondta halkan.

 - Hiányoztál. - bár nem lehetett érteni mivel arcát Hiram pulcsijába temette, a fiú valahonnan mégis sejtette mi lehetett a szó, amit suttogott. Ő is átölelte a lányt, és erősen magához szorította, arcát Hedwig nyakába fúrta. Hiram egy kis idő után felnézett, és pont meglátta, ahogyan a kis utca végében álló árny szemei vörösen felvillannak.

 - Te is. - válaszolta halkan a lánynak, újra ránézve.

 - Készen állsz? - kérdezte Hedwig.

 - Igen. És te?

 - Igen.

   Ezután eltűntek, elnyelték őket a torz, és sötét árnyékok, amiket egy pislákoló utcalámpa fénye vetett a hideg földre. Az egyik pillanatban még ott álltak, a következőben pedig nyomtalanul elillantak.

   Chris előlépett rejtekéből ahonnan az imént még nesztelenül figyelt, most pedig tekintetével a szűk utcácskát pásztázva Hedwiget kereste. Lassan arra a helyre sétált, ahol néhány másodperce még a lány állt, és egy apró jelre, vagy nyomra várt. Bármi megtette volna, tényleg bármi. Egy hűvös fuvallat, egy bagoly huhogása vagy macska nyávogása, tényleg akármi! Mégsem történt semmi. Tekintetének vörös izzása kialudt, barna szemében a színtiszta fájdalom tükröződött a hold sápadt fényében,talán egy könnycsepp is kicsordult szeméből, majd végigfolyt arcán. Még mindig várt, még nem adta fel, de nem hallott mást csak a megszokott autózúgást. Már épp indulni készült, mikor egy erőtlen, kósza szellő simított végig a betonon, szárnyain pedig egy gyűrött papírlap sodródott a fiú lábai elé. Chris lehajolt és felvette, majd széthajtogatta, és olvasni kezdte az írást, amit a lapon látott.

Chris!

Sajnálom hogy most itt hagylak, és még csak el sem búcsúzhattunk rendesen, remélem eljutnak hozzád ezek a sorok! Ha most is ezen mondatokat olvasod, kérlek tégy félre egy pillanatra minden rosszat, és nézz fel az égre, figyeld a csillagokat! Azt mondják, mikor valaki végleg távozik az élők sorából lehull egy csillag, mikor pedig valaki megszületik, egy új szikra ragyog fel fényesen, az éj sötétjében. Figyeld a csillagokat, és soha ne felejts el!

Hedwig

   És abban a pillanatban ahogy Chris az éjszakai égboltra emelte tekintetét, felragyogott egy új, halovány fénypont, ami kedvességet árasztott magából, a sötét utcákat pedig betöltötte a fiú szenvedéssel telt, fájdalmas kiáltása.

Lost Soul # 13. fejezet - Kísértet

   Hedwig tehetetlenül vergődött, miközben Hiram egyre erősebben fogta őt le. Próbált szabadulni, de akárhogy erőlködött, képtelen volt kitépni magát a fiú karjai közül.

 - Fogb be! Fogd be! - kiabált tovább, kissé hisztérikusan, mire Hiram felnevetett.

 - Milyen aranyos - duruzsolta Hedwig fülébe, aki erre erősebben kezdte dobálni magát. Bár őrülete irányította a lányt, kétségbeesése hamar magához térítette. Próbált megnyugodni, és higgadtan gondolkodni hogy szabadulhatna ki Hiram szorításából. Lassan kezdte átlátni a helyzetet, és mikor kitalálta hogyan fog szabadulni sötét mosoly jelent meg arcán.

 - Túl figyelmetlen vagy, te idióta. - suttogta, mikor a fiú egy óvatlan pillanatában engedett az erős szorításából, elég teret hagyva ezzel a lánynak egy jól irányzott rúgáshoz, amivel sikerült őt eltalálnia, noha néhány centire elhibázta a fiú gyomorszáját. Hiram elterült a földön a rúgás erejétől, majd elégedetten megszólalt.

 - Nem is rossz. - állt fel a földről lassan - Talán mégis csak elszórakoztathatsz még egy darabig

   Hedwig szíve rendszertelenül vert zihálva kapkodott lebegő után, és teljesen pánikba esett. Egyre felelőtlenebbül támadott, kétségbeesése teljesen eluralkodott rajta, elméje elborult. Egy újabb kétsébeesett és figyelmetlen lépésének következtében, a fiú könnyedén mellkasba rúgta, majd bevitt egy erőteljes jobb horgot, mire Hedwig elterült a földön. Feje erőteljesen csapódott a betonhoz, könyökét felhorzsolta esés közben. Amint megérezte a vére ízét szájában, kissé kitisztultak gondolatai, a fiú ütésének sikerült magához térítenie őt. Lassan, félelemtől és fájdalomtól remegve tápászkodott fel a földről, felrepedt ajkából vér csöpögött. Hiram türelmesen megvárta míg a lány feláll, csak azután rontott neki újra.

 - Nem értem... - szólalt meg halkan, de kénytelen volt félbehagynia mondatát, míg félrehajolt a fiú egy csapása elől, majd a fiú következő támadását is kivédte, ezután pedig ő mért csapást ellenfelére. - Mi történt veled? - fejezte be mondatát, ám pillanatnyi figyelmetlenségéből a bal felkarjába nyilalló éles fájdalom térítette magához. Ellenfele támadásai intenzívebbé és erősebbé váltak, Hedwignek minden porcikájával arra kellett összpontosítania, hogy idejében védje Hiram csapásait.

 - Még te kérdezed?! - kiabált rá a lányra, s nem hogy nem hátrált meg, inkább még hevesebben és gyorsabban küzdött. Néhány csapását nem tudta teljes egészében kivédeni a lány, itt egy vágás, ott egy horzsolás éktelenkedett halovány bőrén. Továbbra is védekezett, miközben lassan sikerült felülkerekednie félelmén, melynek helyébe fájdalom költözött. Lehetősége sem volt visszatámadni, a fiú félőrült démonként ostromolta őt megállás nélkül, magából kikelve. - Na ne szórakozz! - üvöltött a lányra, akinek minden erejét felemésztette  fiú csapásainak elkerülése. Miért csinálja ezt? - kérdezte magától mikor egy újabb ütést, majd egy rúgást is sikerült hárítania. Fáradni kezdett, egyre nehezebb lett számára a védekezés. Zúzódások, és horzsolások borították mindenütt, de nem szenvedett komoly sérüléseket leszámítva egy mélyebb vágást a bal válla tájékán. Persze élete nem volt veszélyben, valószínűleg ha szíven szúrta volna őt ellenfele sem halt volna meg, - elvégre senki sem képes kétszer meghalni - ám a fájdalmat ugyanúgy érezte volna.

   Hiram kezdett kicsit lenyugodni, már nem támadott olyan hevesen és erősen mint egészen eddig. Már nem tombolt többé vadállat módjára, mozdulatai lassultak, míg végül már nem támadott többet, csak kifulladva nézte a fáradtságtól ziháló Hedwiget.

 -Tényleg... tényleg nem tudod? - kérdezte, kivételesen egészen emberien. A lányt is meglepte hogy Hiram ezúttal normálisan szólt hozzá, válaszul pedig csak a fejét rázta.

 - Értem... - ült ki egy eszelős, sötét vigyor arcára, és nevetni kezdett, mintha csak valami vicceset hallott volna, ám sokkal inkább egy őrült, megtört lélek kacajának tűnt. - Rendben... értem... - mondogatta továbbra is magában nevetgélve, halálra rémisztve ezzel Hedwiget. - Szóval tudni akarod mi történt? - fordult felé, örvénylő őrülettel tekintetében - Van fogalmad róla hogy milyen terhet tettél a vállamra? Miután a halálodat kívántam, te tényleg elmentél. Van fogalmad róla milyen érzés volt minden reggel felkelni, és tükörbe nézni ezzel a tudattal?

 - De... - kezdte volna Hedwig, ám Hiram a szavába vágot.

 - Halgass! - kiabálta, de a lány nem törődött parancsoló szavaival.

 - Én nem akartam meghalni! Nem akartam ezt tenni veled! - kiabálta túl a fiú szavait.

 - Én viszont meg akartam halni... - halkult el hangja, majd újra felkiáltott - Mégis, még mindig itt vagyok! Kísértenek az emlékek, nem hagynak aludni! Te vagy az aki kísért engem ebben a véget nem érő rémálomban! Miattad szenvedek! - tombolt magából kikelve, üvöltözve. Hedwig lassan felállt a földről, és Hiram mellé lépett. Könnyei patakokban folytak le az arcán, ahogy tudatosult benne, hogy azt a Hiramot akit ő megismert, soha nem fogja újra látni. Ő nincs már többé, felemésztette őt saját fájdalma és őrülete, immáron csupán önmagának megtört, szenvedő árnyéka.

Lost Soul # 12. fejezet - Palástolatlan félelem

   Mikor leszállt az éj sötét leple és elcsendesedett a környék, Hedwig még egyszer megkérdezte Christ.

 - Biztosan jönni akarsz?

 - Igen. - érkezett a fiútól a rövid, ám határozott válasz.

 - Oké... - mondta halkan a lány, bár továbbra is rossz előérzete volt ezzel kapcsolatban. Mégis, ha eszébe jutott amit Chris korábban mondott - Nem hagyom hogy egyedül maradj - megnyugodott, és kellemes melegség öntötte őt el. Az övére erősített tokokba csúsztatott néhány kést, majd leült a kanapéra és ott várta a fiút, aki másodpercekkel később ügetett le a lépcsőn.

 - Mehetünk? - kérdezte, miután bekötötte cipőjét, és felállt, Hedwig pedig válaszul csak bólintott, majd kiléptek az ajtón, és belevetették magukat az éjszaka feketeségébe.

   Szorosan egymás mellett, némán sétáltak végig az utcákon. Chris szinte percenként pillantott lopva a lányra, aki látszólag teljesen elkalandozott mellőle gondolataiban

 - Félsz? - kérdezte tőle halkan. Néma bólintás volt rá a válasz, amin a fiú nem csodálkozott. Legutóbb csak távolról, külső szemlélőként nézte Hiram és Hedwig jelenetét, mégis kirázta őt a hideg attól a sráctól. - Ha ez megnyugtat... én itt vagyok melletted. - szólt halkan Chris. Nem igazán tudott mást mondani, nem jutott eszébe jobb, de legnagyobb meglepetésére Hedwig elmosolyodott szavain, és bólintott.

   Néhány lépéssel később a lány hirtelen megtorpant, Chris pedig kérdőn nézett rá, ám Hedwig nem hagyott neki időt a kérdezősködésre.

 - Már közel van. - suttogta - Nem jöhetsz tovább.

 - Vigyázz magadra. - mondta a fiú búcsúzóul, majd leült a járda szegélyére, Hedwig pedig egyedül folytatta a sétát.

   Chris fel akart állni. Fel akart állni hogy utána rohanhasson, hogy vele menjen, és ne hagyja egyedül, de nem tehette. Megbeszélték, hogy Hedwig egyedül találkozik Hirammal, ő pedig a közelben vár rá. Ha odamenne annak csak felesleges erőszak lenne az eredménye, ezt pedig egyikük sem akarta, így tehetetlenül ült a hűvös betonon, és nézte ahogyan a lány alakja egyre távolodik, majd a sötétségbe vész, a fiún pedig szinte azon nyomban eluralkodott az aggodalom, és a türelmetlenség.

   Hedwig félelemmel telve sétált a kihalt, sötét utcákon. Minden egyes lépése után, még nehezebb volt a következő, miközben másra sem tudott gondolni mint hogy a megtett méterekkel, egyre közelebb kerül Hiramhoz. Nem tudta mitől fél, és miért járja őt át a kétségbeesés és rettegés hűvös szele, mégis reszketett, annak ellenére hogy egész kellemes volt az idő.

   Egyre erősebben érezte Hiram jelenlétét, ahogy közeledett felé. Már csak körülbelül egy utcányi lehet, a köztük lévő távolság. Hedwig tovább léptetett, végig a következő utcán, és már tudta is merről fogja megszólítani őt a fiú.

 - Szóval eljöttél. Számítottam rád, bár azzal egy kicsit sikerült meglepned, hogy végül őt nem hoztad. - szólt egy hang, majd lassan előlépett tulajdonosai is, az éjszakai árnyak leple alól. Hedwig hirtelen, és ösztönösen felé fordult, bal kezével rögtön egy késének markolatáért nyúlva.

 - Mit akarsz? - kérdezte, és komoly erőfeszítések árán végül sikerült rávennie hangját, hogy ne remegjen.

 - Nem is tudom... - kezdte, majd egy másodperc töredéke alatt a lány mellett termett, kezében lévő kését a lány arcához nyomta, majd füléhez hajolt, és halkan azt suttogta - Talán csak látni ahogyan szenvedsz.

   Hedwigen végigfutott valami hideg, félelemmel teli érzés, amikor a fiú hűvös lehelete a nyakához ért. Rettegést és fájdalmat érzett szívében. Tényleg... ő lenne Hiram? - futott át agyán a gondolat, és számtalan kedves emlékének képe, ami mind róla szólt.

   Lehunyta szemét, majd lassan be, és kilélegzett. Félelmét lassan az emberi oldalának egy részével együtt nyelték el démonjai, így alig egy-két másodperccel később, már Hiramhoz hasonló szörnyetegként állt szemben vele.

   Hiram is érezte hogy megváltozott a lány légzésének és szívverésének ritmusa. Szinte érezte ahogy elszállnak félelmei, és lassan valami sötét férkőzik a rettegése helyébe.

   Hedwig hirtelen pördült meg saját tengelye körül ezzel eltávolodva a fiútól, majd előrántotta egyik kését, és támadott. Hiram kitért jobbra a csapása elől, ám nem sok hiányzott, hogy a lány kése célba találjon. A következő pillanatban a fiú erősen a lány hátába rúgott, mire Hedwig gerince halkan roppant és egy pillanatra nem kapott levegőt, ám nem törődve fájdalmával próbált visszavágni, sikertelenül. Hiram gyorsabb, és erősebb volt nála, könnyűszerrel hárította ütéseit, és játszva hajolt félre támadásai elől.

 - Erősebbnek hittelek. - mondta, mikor elkapta Hedwig jobb csuklóját, amiben kését tartotta.

 - Fogd be! - kiabált rá a lány, leplezetlen kétségbeeséssel hangjában, mire Hiram arcán sötét, démoni mosoly jelent meg.

 - Ennyire félsz?

Lost Soul # 11. fejezet - Hedwig érzései

 - Nem. - válaszolta a lány higgadtan. - Ha velem jönnél, megölne.

 - Nem érdekel. Akkor sem mehetsz egyedül. - emelte fel hangját Chris, mire a lány ráemelte bíborszínben izzó tekintetét.

 - Tényleg meg akarsz halni? - kérdezte. Nem kiabált, de hangja haragot és dühöt árasztott, még ha halk is volt. Christ egy pillanat erejéig újra átjárta a félelem, amit a lány közelében érzett, még az első találkozásukkor. Abban a másodpercben kissé megingott elhatározása, de gyorsan össze szedte magát, és határozott hangon válaszolt.

 - Nem. De akkor sem mehetsz egyedül. Mondhatsz bármit, veled megyek. - Döntésre jutott. Nem hagyja többé magára a lányt, még ha ez talán az életébe is fog kerülni. Már nem számított. Kirúgták az iskolából, a szülei pedig halottak. Egyedül Hedwig van mellette. Csak ő, és senki más.

 - Nem! - állt fel könnyes szemmel kiabálva a lány - Nem jöhetsz és kész! - Chris őszintén megdöbbent, nem volt ideje válaszolni, mert a lány nem hagyott rá időt - Nem akarom hogy meghalj érted?! Nem akarok újra egyedül maradni! - üvöltötte sírva - hallani lehetett a fájdalmat és a kétségbeesést hangjában, amitől Chris szíve is elszorult. - Nem tudod milyen érzés, amikor ott állsz az esőben, segítségért kiabálsz, de senki nem hall téged! - folytatta, a fiú pedig szinte látta maga előtt a kétségbeesetten zokogó, magányos lányt. - Nem tudod milyen mikor mindenki gyűlöl, és egyedül kell állnod a fájdalmat. - zokogta tovább. - Mikor nincs senkid, nem kellesz senkinek, és teljesen magadra maradtál! - Chris kezdte érteni mi rejtőzik a lány szavai mögött. Félelem. Hedwig félt a magánytól.

   A fiú hirtelen a lányhoz lépett, és szorosan karjai közé zárta.

 - Buta. - mondta halkan - Nem hagyom hogy egyedül maradj.

   Hedwig azonnal elcsendesedett. Megdöbbent Chris hirtelen ölelésétől, ugyanakkor megnyugtatta őt a fiú érintése. Kétségbeesett zokogása, lassan csendes sírássá halkult. A fiúba kapaszkodott, mint aki soha többé nem akarja elengedni őt, és lassan kezdett kicsit megnyugodni. Teljesen kizárta a világot, csak a fiú megnyugtató suttogása ért el hozzá: Nem hagyom hogy egyedül maradj. Már nem félt, nem rettegett semmitől, úgy érezte senki nem bánthatja őt többé. Békés nyugalom árasztotta őt el.

 - Rendben? - kérdezte Chris, kissé elhúzódva a lánytól, hogy a szemébe nézhessen, de továbbra sem engedte őt el.

 - Rendben.

Lost Soul # 10. fejezet - Zavaros képek

   A következő napon még kevesebbet beszéltek egymással, mint szoktak. Hedwig még a fiú szobáját is kerülte, és nem kopogtatott be hozzá különböző ürügyekkel. Fel-alá járkált a házban, vagy levágta magát a kanapéra, és ott heverészett. Azóta hogy találkoztak Hirammal, nem is tudott másra gondolni, egésznap ő és a vele kapcsolatos emlékei jártak a fejében.

  - Mi az ott a kezeden?

 - Semmi, hagyjál békén! - húzódott el a fiútól, de az gyorsabb volt, és elkapta a lány heges csuklóját, aki erre halkan felszisszent.

 - Miért csináltad? - kérdezte, a vágásokat nézvegetve.

 - Semmi közöd hozzá! - tépte ki magát karját a fiú fogásából, és hátrébb lépett  jobb kezével takarva bal csuklóját.

 - Nem tudom miért csináltad... De ez semmire sem megoldás! - emelte fel hangját a fiú, mire a lány kikerekedett szemekkel nézett vissza rá. - Soha többet ne tedd ezt újra! - folytatta, és újra megragadta a lány kezét.

 - Engedj el! - kiabálta.

 - Hallgass meg! Akkor elengedlek! - kiabált vissza, mire a lány bólintott, a fiú pedig elengedte őt. - Azzal hogy magadat bántod, semmit nem oldasz meg, csak rontod a helyzetet. Miért tetézed a saját fájdalmadat? Inkább próbáld meg néha félre tenni a szenvedést, és a dolgok napos oldalát nézni!

 - Napos... oldal?

 - Pontosan! - mosolygott a fiú. Onnantól kezdve mindennap találkoztak, mindennap beszélgettek, és szép lassan barátokká váltak. Aztán történt valami...

 - Miért csináltad?!

 - Te nem tudsz semmit, nem értheted!

 - Megszegted az ígéreted! hazudtál!

 - Fogd be! - majd egy ápolónő sietett a lány szobájába, és kitessékelték a fiút. Ekkor találkozhattak egymással utoljára...

 - Neharagudj... Hiram... - suttogta Hedwig alig hallhatóan. Ahogy visszaemlékezett ezekre az időkre, megértette miért kell hazugságokra, és megtört ígéretekre vadásznia. Mintha ezzel jóvá tehetném saját bűnöm... - gondolta a kanapén fekve, majd a feladatáról újabb emlékképek borították el elméjét.

   Egy lány áll az utcán, a szakadó esőbe. Teljesen átáztak a ruhái, reszket a hidegtől, borzasztóan fázik. Sírva könyörög segítségért, de senki nem hallja őt. Ijedten próbálkozik tovább, de semmi értelme, hiszen senki nem láthatja őt...

   Aztán néhány nap múlva, végre hozzá szól valaki. Felrángatja a földről, és elviszi valahová... minden homályos... nagyon gyenge... egy sötét helyen van, és egy sötét, csuklyás alak beszél hozzá... egy nő...

 - Készen állsz beteljesíteni a feladatod, hogy végül eltűnhess ebből a szenvedéssel teli világból?

 - A... azt hiszem... - válaszol bizonytalanul a lány, aki úgy érezte az ájulás kerülgeti.

 - Helyes... jó kislány... - válaszolja a nő, és innentől megint csak minden zavaros...

 - Miért? Miért nem tűntem még el? - kérdezte halkan, válaszra várva a csöndben. Már megértette miért kapta azt a feladatot amit, de ezen kívül, semmit sem tudott. Csak el akart már végre tűnni... ebből a szenvedéssel teli világból.

   Chris már sokadszorra tekintett ki résnyire nyitott szobaajtaján, de Hedwignek nyomát sem látta. Néha hallotta könnyed lépéseit a földszintről, de az emeleten még egyszer sem fordult meg. Talán túl durva voltam vele? - hallotta újra saját hangját. ahogy parancsolóan szól a lányra: "Ígérd meg!". Csak védeni akarta őt, miután megbánta hogy eltaszította magától. Biztos fájdalmat okoztam neki, és régi sebeket téptem fel azzal, hogy magára hagytam... - gondolta, és idegesen a falba bokszolt. Tényleg egy idióta vagyok. - szidta magát. Úgy érezte le kéne mennie, és beszélnie vele a múltesti dologról. Azonnal felkelt az ágyáról, kisétált szobájából, és halkan, ráérősen lement a lépcsőn. Hedwig a nappaliban feküdt a kanapén, és üveges tekintettel bámulta a plafont, majd Chris hangja térítette őt magához, éber álmából.

 - Ha akarsz, találkozhatsz vele, végül is nem szólhatok bele abba hogy mit teszel, és mit nem, de van egy kikötésem. - mondta, mire a lány kíváncsian felült.

 - Mi az? - kérdezte, de szinte már előre tudta a választ.

 - Én is veled megyek.

Lost Soul # 9. fejezet - Hiram

   Egészen addig néma csöndben léptettek egymás mellett, amíg el nem érték a házat, és be nem léptek a sötét előszobába. A fiú épp szólásra nyitotta száját, de a Hedwig megelőzte.

 - Hozok jeget.

 - Várj, majd én! - ragadta meg Chris a lány csuklóját, és visszarántotta. Hedwig nem hitt a fülének. Meglepetten nézett a fiúra, aki félrefordította róla tekintetét. Eddig nem is érdekelte hogy mi van velem... - gondolta, de a fiú utóbbi szavai boldogsággal öntötték el szívét, és még hosszú percekig visszhangoztak gondolatai közt.

 - Köszi... - mosolygott Chrisre, aki mikor megpillantotta a lány kedves mosolyát, újra félrekapta róla arcát, és már indult is a konyha felé. Mi a franc van velem? - gondolta mikor kinyitotta a fagyasztót, és kibontott egy zacskó jeget. Keresett egy vékony törölközőt, és belecsomagolt egy nagy adag jeget, ezzel a kezében lépett a nappaliba, ahol Hedwig már egyenes háttal ülve a kanapén várt rá. A fiú lépteinek hangja irányába kapta tekintetét, és szótlanul nézett annak szemeibe.

 - Megígértem hogy mesélek Hiramról... - kezdte azonnal, amint Chris is belépett a szobába.

 - Feküdj le. - szólt a fiú parancsolóan. Hedwig értetlenül nézett rá, és próbált nem fülig vörösödni a fiú szavai hallatán. - Mutasd az oldalad. - nézett rá komolyan a fiú.

 - Ma... majd én elintézem! - botlott meg a nyelve zavarában. Túlságosan hozzászokott a magányhoz, ezért a fiú törődése (bármennyire is örült neki) szokatlan volt számára, és zavarba hozta.

 - Azt mondtam mutasd! - mondta magabiztosabban, hangja mégis nyugodt maradt. Erre Hedwig felhúzta pulcsiját a jobboldalán, így már a fiú is láthatta a hatalmas sötét zúzódást a lány oldalán, a bordáinál. Közelebb lépett hozzá majd letérdelt, és a jeget Hedwig sérülésére rakta. - Ezt szorítsd rá egy kicsit. Jobb lesz tőle. - állt fel mellőle.

 - Nem olyan komoly... - válaszolta a lány.

 - Nem érdekel. Akkor is jegeld. - parancsolt rá határozottan Chris, és közelebb húzta a fotelt a kanapéhoz, ahol Hedwig ücsörgött. Különös melegség töltötte el a lányt. Miért ilyen kedves? - futott át agyán a kérdés, és lopva a fiúra pillantott. Állandóan kifejezéstelen arcán, most az aggodalom, és a düh apró jeleit vélte felfedezni a lány. Talán aggódik... értem? - ez volt az első ami eszébe jutott, majd szétkergette ezt a gondolatot. Nem... biztosan nem... valószínűleg csak zavarja hogy újabb felesleges nyűgöt akasztottam a nyakába.

 - Ki volt az? - kérdezte, és Hedwigre nézett, dühösen izzó szemekkel. Természetesen nem Hedwigre volt dühös, hanem arra az alakra... újra lejátszódott előtte a jelenet ahogy belerúg a lányba, mintha csak egy kóbor kutya lenne, és újra látta maga előtt az élvezettel teli tekintetét amivel a lány eltorzult arcát figyelte. Felfordult a gyomra.

 - Bizonyára nem meséltem neked túl sokat magamról... ne haragudj, hogy eddig hallgattam. - kezdte. - Tudod, még az előtt hogy ezzé váltam volna, nekem is volt egy életem, családom, és barátaim. Persze nem volt olyan jó, mint ahogy hangzik. Az apám rendszeresen ivott, engem is és anyámat is sokszor megvert. A "barátaim" csak bántottak. - sorolta - Rengetegszer éreztem úgy, hogy meg akarok halni. Ilyenkor volt hogy fogtam egy kést, vagy sniccert és... innentől gondolom már sejted mi következett... - mesélte Hedwig, közben kerülve Chris tekintetét, egyenesen maga elé bámult. Nem akart a szemébe nézni, képtelen lett volna látni annak száraz tekintetét, ám Chris szemeiben nem a szokásos borússág tükröződött, sokkal inkább a harag, együttérzés, és még valami más keveredett  - Aztán valaki meglátta a csuklómon a vágásokat. Előre féltem attól hogy miket fog mondani rólam de ehelyett azt mondta soha többet ne csináljam, hogy ne haljak meg, és bármilyen nehéz is, éljek tovább. Lássam meg a boldogságot, és felejtsem el a gyűlöletet. Furcsa nem? Még csak nem is ismert, semmit sem tudott rólam, de meg akart menteni...

 - Ő volt Hiram? - kérdezett közbe Chris. A lány felnézett rá, de nyoma sem volt a tekintetében az utálatnak vagy megvetésnek, Hedwig mégis képtelen lett volna megmondani, mit lát a fiú szemében.

 - Igen... - bólintott a lány egy pillanatra elmosolyodva, majd folytatta. - Egyre több időt töltöttem vele. Megtudtam hogy neki meghalt az apja, így egyedül maradt az anyjával és a húgával. Ismerte a fájdalmat, de ő le tudta küzdeni. Nekem is megtanította hogyan álljak fel újra és újra, hogy folytassam az utamat, széles mosollyal kacagva a fájdalom arcába. Boldog voltam. Végre fontos lehettem valakinek... De közben otthon egyre jobban elfajultak a dolgok... már nem bírtam tovább, képtelen voltam észrevenni az élet örömeit, ahogy ott feküdtem a földön tehetetlenül, miközben apám ütött. Újra pengéhez nyúltam, és mélyebben vágtam a csuklómba, mint azelőtt bármikor. Borzasztóan fájt, azt hittem és reméltem hogy elvérzek, mégis a kórházban ébredtem. Hiram ott állt az ágyam mellett és nagyon, nagyon dühös volt rám. Megígértem neki hogy nem csinálom ezt többet, mégis megtettem. Borzasztóan éreztem magam. Próbáltam megmagyarázni neki, mentegetőzés nélkül, de nem fogadott el semmilyen magyarázatot. Erre én is dühös lettem. Nem tudott semmiről, így fogalma sem volt róla miért csinálhattam. Ez az én hibám volt, mégis kiabáltam vele. Addig veszekedtünk és üvöltöztünk egymással, még egy ápolónő ki nem tessékelte őt a kórházból. Akkor beszéltem vele utoljára, ugyanis rögtön azon az estén hogy hazaengedtek, apám véget vetett mindennek... - fejezte be. Chris észre vette a csillogó könnyeket Hedwig szemében, de nem szólalt meg. Képtelen volt bármit is mondani. Annyi, de annyi mindent kellett elviselnie, és még én sajnáltattam magam? - szorította dühösen ökölbe kezét.

 - Szóval ennyi. - szólalt meg Hedwig újra, immáron nyoma sem volt hangjában a fájdalomnak, újra magabiztosan állt a lábain, megingathatatlanul.

 - Ígérd meg hogy nem mész a közelébe! - kérte Chris, Hiramra célozva. Hedwig nem tudta mit mondjon.

 - Ezt muszáj lerendeznem vele...

 - Ígérd meg! - követelte erőszakosan, de a lány még néhány pillanatig nem válaszolt. Igazság szerint, találkozni akart Hirammal. Le akarta végre zárni a múltját... de tényleg csak ennyiről lenne szó? - suhant át elméjén a kérdés, már előre tudva a választ - Nem... - Le akarta végre zárni a múltját.